Modernkori otthonszülés antropológus szemmel

Ezeken az oldalakon hónapról hónapra járjuk körbe, vizsgálgatjuk, tanulmányozzuk és bemutatjuk a szülés legkülönfélébb módjait, helyszíneit, lelki-testi történéseit. Szülés a világ körül sorozatunk szerkesztése közben állandó volt az összehasonlítás. Hogy is van ez nálunk? Mint azt e sorok olvasói kivétel nélkül tudják: Magyarországon a kórházi modell az uralkodó a szülészeti ellátásban. Az otthonszülésről az emberek döntő többségének rémtörténetek és sámánrigmusokat dúdolgató felelőtlen anyák jutnak az eszükbe, pedig az otthonszülés ennél jóval többről szól, és immár két éve legálisan választható nálunk is. Kisdi Barbara antropológussal a társadalomtudomány szemüvegén keresztül néztünk rá a magyarországi otthonszülésre.

Miért eresztett ilyen mély gyökeret a mi kultúránkban a kórházi modell?

Több neves antropológus és szociológus is leírja azt a folyamatot, ahogyan a 18. századtól kezdve a nyugati társadalmakban különböző intézmények egyre nagyobb hatalomra és tekintélyre tesznek szert, és ezek közül az egyik az orvosi hatalom és maga a klinikai gyakorlat. Ez jórészt annak köszönhető, hogy az orvoslás tagadhatatlanul óriási felfedezéseket tett, amelyek számtalan terhet levettek az emberek válláról, azonban mára a medikalizációnak nevezett folyamat olyannyira kiteljesedett, hogy a betegségekkel való foglalatosság a mindennapjaink részévé vált, és mindenféle – vélt vagy valós – bajunkra számtalan gyógyszer vagy terápia közül válogathatunk, – mint egy piac fogyasztói. A modern nyugati gondolkodás pedig ezt a szemléletet támasztja alá: az orvos feladata a beteg, vagyis a rosszul működő test gyógyítása. A lélek már teljesen kiszorult ebből a rendszerből. A születés és a szülés logikusan illeszkedik ebbe a felfogásba és folyamatba: az abnormális, potenciálisan problémás szülés bekerült az orvosi felügyelet alá. A legtöbb vélekedés, felfogás, viselkedés kulturális eredetű, márpedig ha egy kultúra értékrendje minden eszközzel azt a képzetet támogatja, hogy a szülés veszélyes dolog, és a veszély elhárításában csakis az orvostudomány képes helyt állni, akkor ez válik természetessé mindenki számára.

Mi az előnye az “orvosi modellnek” a mi társadalmi berendezkedésünkben?

A világ valamennyi társadalma felügyeli a szülés és a születés folyamatát, ami általában annyit jelent, hogy a férfiak kulturálisan szabályozzák a nők természetes, biológiai folyamatait. Nálunk a kulturális felügyelet azt a szabályrendszert jelenti, amibe a várandós nő a teherbe esése pillanatától kezdve belekerül, mert a szülészorvosok 92 százaléka férfi, a Szülészeti és Nőgyógyászati Szakmai Kollégiumnak pedig egyetlen női tagja sincsen. Itt nem kizárólag a férfidominanciáról van szó, hanem arról a hierarchikusan, tekintélyelvűen működő kulturális rendszerről, ami az orvostársadalmat, s ezen belül is hangsúlyosan a szülészetet jellemzi. Mint minden működőképes rendszernek, ennek is vannak komoly előnyei. Először is a legtöbb nő és férfi számára biztonságot nyújt, mert a természetes folyamatok kulturális ellenőrzése a rendteremtéssel egyenlő minden társadalomban, amit nálunk éppen úgy rítusokkal erősítenek meg, mint egy törzsi társadalomban. Hiszen a rutinszerű gátmetszés, a borotválás, a beöntés, az orvosi beszédmód, az újszülött ellátásának egy része, a kórházi több napos bentlakás mind-mind az intézmény fenntartásának szükségességét bizonyítja.  (Nem arról van szó, hogy ne volna szükség kórházra. Csupán arról, hogy azok a beavatkozások, amelyek egészségügyi szempontból nem támaszthatóak alá, csak a rendszert fenntartó rituálé részeként maradtak fent.) Ezek a rítusok azonban a legtöbb ember számára újra csak a biztonságtudatot szolgálják , hiszen ma már a szülésre való felkészítés egyetlen szocializációs csatornája az egészségügy – nem pedig a család.

Miben különbözik a mai otthonszülés az orvosi modelltől és a hajdani bábai gondoskodástól?

Alapvetően a szemléletben. A mai otthonszülés csakis úgy születhetett meg, hogy merített mind a hagyományos bábaság elveiből és módszereiből, mind az orvosi modell eredményeiből. Ezek nélkül nem létezhetne. Mondhatnánk, hogy a mai otthonszülés visszatér a jól bevált receptekhez, a test és a lélek egységét valló felfogáshoz, de több ennél. Például azért, mert míg a hagyományos kultúrákban a természetes szülés nem a nő választásának eredménye, hanem a társadalmi normáé, addig a mai otthonszülésnél a dönteni képes és döntésre hajlandó, független, jogaival tisztában lévő  nő akaratán múlik az, hogy hol és milyen módon szeretne gyermeket szülni. Régen a bábai gyakorlat közösségi jellegű volt, hiszen a magzat, illetve az újszülött, meg persze az anya egészségéért nem csak a bába felelt, hanem az egész közösség. Jellemző, hogy különféle szabályokkal és tabukkal, illetve lelki megerősítéssel vették, és sokhelyütt veszik körül ma is az anyát, amit a jó szülés biztosítékának tekintettek. Noha hasonló közösségiség a modern otthonszülés alkalmával nincs, a pszichés megerősítés hasonlóan jelen van.
A kórházi modellnél ez hiányzik, mert a test és a lélek szükségleteit különválasztja. Nem vitás, hogy a legtöbb társadalomban a szülést női kérdésként kezelik, úgy a hagyományos társadalmakban, mint a mai otthonszülés kapcsán, ahol a középpontban a szülő nő és a bába, esetleg más női segítők állnak. Kevés társadalomban kap helyet a férfi. A modern szüléskultúrában viszont megjelenik: egyrészt a hierarchiában legfelül álló orvos személyében, másrészt  az apa személyében, aki immáron jelen van a szülésnél. Nem tudjuk, hogy azért, mert tényleg ott akar lenni, vagy azért, mert ez ma társadalmi elvárás.

A tudás formájában is vannak változások: míg a hagyományos szülésmodellben nagy tekintélye van a tapasztalati tudásnak (a bábáénak vagy az anyáénak, és minden jótanácsot kínáló asszonyénak), addig a modern szüléskultúrában az orvos tanult tudása áll mindenek felett. A mai otthonszülésnél mindkét tudástípus nagyra értékelt: a bábák és dúlák szakirányú képzéseken vesznek részt, de a tapasztalati tudás továbbra sem veszít értékéből. A mai otthonszülés mindkét modell lehetőségeit kiaknázza: bár alapvetően nem a gépekben, hanem az önészlelésben, illetve a bába tapasztalatában bízik, szükség esetén azonban nem habozik a modern technológiához nyúlni. A fő különbség abban áll, hogy míg kórházi szüléskor minden esetben, addig otthonszüléskor csak szükség esetén nyúl a modern technológiához, azért, mert a mai otthonszülés a szülést természetes folyamatnak tartja, ami az esetek döntő hányadában mindenfajta beavatkozás nélkül lezajlik. Nem nehéz alátámasztani azt a tételt, hogy a legkevésbé azok a folyamatok terhelik meg a szervezetet, amelyek természetes módon zajlanak. Természetesen vannak kivételek, de ritkán, a bábáknak pedig éppen az a feladatuk, hogy az ilyen eseteket időben észrevegyék.

Az orvosi modell számára ez a felfogás saját létének megkérdőjelezését jelentené. A Magyarországon általános rendszer azonban szükségszerűen a „szülés, mint potenciális veszélyhelyzet” képzetét tartja fönn. Mindazonáltal úgy hiszem, valamennyi szülésmodellben jelen van a jobbító szándék, annak tudata, hogy a szülés és születés ügyét a lehető legjobb módon szolgálja.

Lesz-e, és milyen hatása az otthonszülés térhódításának a kórházi szülésre?

Persze, hiszen már van is.  Az, hogy mi már nem úgy szülünk, mint anyáink, sok szempontból ennek köszönhető. Persze a gyakorlaton könnyebb változtatni, mint a szemléleten. Hiába ismert tény ma már, hogy a szülés után az azonnali szem- és bőrkontaktus jótékonyan hat a babára és a mamára egyaránt, meg persze a kapcsolatukra, ha a mellretétel csak szimbolikus aktusként jelenik meg és sorolhatnám. Mégis úgy hiszem, a változás már megkezdődött, talán a szülő nő is kikerül lassan a beteg-státuszból, s nem azt fogják a „kórlapjára” írni, hogy a „beteg panasza: terhes”.

Ebben a folyamatban az otthonszülésnek, s az abban tevékenykedő bábáknak óriási szerepe van, mert az otthonszülést katalizátor szerepe teszi össztársadalmi kérdéssé.

Kisdi Barbara